...

emlékszem, amikor főiskolás elsőéves voltam (másodjára) és megint ott álltam, hogy no more chance, this is the last one, és egyetlen estém volt, hogy közgázból megtanuljam két félév anyagát és le is szigorlatozzak másnap. számolgattam, hogy hány tétel van, hány óra van hátra a szigorlatig, ergo hány perc jut egy tételre. aztán volt, hogy azt mondtam, oké, aludjunk kicsit. és persze nem tudtam aludni. felkeltem, folytattam a tanulást. megint próbáltam aludni, megint nem ment. végül feladtam és fennmaradtam, tanultam, közben próbáltam megnyugtatni magam, hogy minden megteszek, menni fog. rommá cigiztem magam másnap reggel, ami zombi módban nem igazán esik jól. és végül átmentem, hármassal. főleg azok a tételek mentettek meg, amiket már másodjára tanultam és még értettem is úgy valahogy. szóval akkor kialakult egy érzés ami előtte sosem volt. az a most van vége, miért nem készültem hamarabb, holnap kivégzésre megyek érzés. és bámulatos, de azóta oly sokszor visszajön. volt, hogy egy fizikai munkára mentem és előző nap nem tudtam aludni. attól féltem, hogy egy kőműves melóban nem állom meg a helyem?! nevetséges. aztán persze most az egyetemen is volt, főleg a záróvizsga előtt. na és persze most is ez van. van egy ember. akire készülni kell. akinél nem tudod mire számíts. mert annyi mindent kért, hogy amit majd bemutatok holnap meg jövő hét hétfőn, arra egy év felkészülés kellett volna. és én csak most jutottam el oda, hogy rászánjam a hétvégét is a készülésre, ergo dolgozom.
dolgozom és a leg frusztrálóbb, hogy nem tudom - azon dolgozom, hogy az átlagosnál jobb legyek, vagy azon kell teperjek, hogy lecsúszott értékelésemet valamennyire rendbe hozzam...