Tatai minimaraton

Megpróbálom nem elkövetni azt a hibát, mint sokszor - nem írni azonnal és aztán hagyni feledésbe merülni az emlékeket. Szóval.

Mivel ideköltöztünk, hát szinte kézenfekvő, hogy az összes létező tatai futóversenyen részt vegyek. Mondjuk egyet kapásból ki is hagytam, de az elég drágának tűnt. De ezt a minimaratont nem akartam elmulasztani, már csak azért sem, mert Peti barátom mondta, hogy jönnek a sógorával. Kiválló.

A versenyre péntek délután, előző nap neveztem, mert így még ötszáz kemény forinttal olcsóbb is volt (további négyszázat spórólhattam volna, ha van Tata kártyám, de még nincs) és nem is akartam kapkodni. Azért is jó volt, hogy kimentem, mert tudtam két szót beszélni egy sráccal akinek polar v800 figyelt a csuklóján. Na ez remélem egy másik post lesz :)

Szóval másnap jöttek Petiák, jött a család is, jó, hogy frankón le lehet ülni az albi kertjében.

Kikocogtunk a versenyre (ez is mekkora már, hogy itt van pár sarokra az egész), kicsit vártunk, izgultunk, aztán elkezdődött. Chipes időmérés, nem semmi.

Nem voltunk kevesen, ehhez képest nagyon nem volt gond az előzgetéssel. Udvariasan hátúlról indultam, 5:20-ban akartam kezdeni, hogy aztán majd meglátom. A mostani futások tempójához képest ez elég merész tempó volt. 

De aztán legnagyobb meglepetésemre nem lassultam, sőt! végig előzgettem és mondhatni végig egyben voltam, jól ment a futás. Élveztem a versenyzést, ahogy egyre több és több embert előzök le, meccselek kicsit ezzel-azzal. Végül 1 óra 3 perccel abszolváltam a 12.2 kilómétert. Egész elől végeztem, mármint úgy az első harmad vége felé. 

Másnapra elég komoly izomlázam lett, még ma is éreztem. Egyenlőre nem tudom mi lesz a következő verseny, de született egy komoly elhatározás: Ironman újra, 2017-ben.